"Jó ha két napot gyakoroltunk (a "Pokoli turnéra"). Szörnyû rossz volt a banda. Alig volt alap, és nem volt benne semmi lélek. Ennek ellenére már a legelsõ alkalommal, amikor játszottunk éreztük, tudtuk, hogy tökéletes zenetársaság jött össze. Stevie Adler-nek volt egy dupla nagydobja teljes dobszerkóval, de Izzy eldugta a szerkó felét, így aztán más se maradt Stevie-nek, mint egy nagy dob, pörgõ, egy álló tam, meg egy pár cin. Szereztünk egy kocsit meg egy bérteherautót, és egypár road haverunkkal nekivágtunk az útnak. Még száz mérföldre sem hagytuk el Los Angeles-t, már le is robbant a kocsink. A banda vagy két és fél napon keresztül stoppolt, mire megérkezett Seattle-be, mert senki nem akart fölvenni bennünket. A színpadi ruháinkat viseltük, se táskák, se bõröndök, se semmi... öt figura testre simuló, csíkos szerkóban, cowboycsizmában valahol az isten háta mögött, az oregoni puszta kellõs közepén. Mikor végre megérkeztünk, úgy kellett felszerelést kunyerálnunk más bandáktól, ráadásul teljesen ki is voltunk merülve, és az egész baromi rosszul sikerült. Közben a roadok megcsináltatták volna a kocsit, és Seattle-tõl kezdve együtt mentünk volna tovább. Pénzt nem sokat vittünk magunkkal, még benzinért is Danny, a sofõr Union 76 hitelkártyájával fizettünk. Szóval Danny hitelkártyáját betûzte a sapkája szemellenzõje mögé, és amikor a Nap kezdett kicsit magasabbról sütni, naná hogy lehajtotta a simlit, nehogy a szemébe tûzzön... a hitelkártya meg ki a az ablakon a pusztába. Mondanom sem kell, ott ragadtak, és mi is hamarabb visszaértünk Los Angeles-be, mint õk. Találkoztunk egy tök rendes csajjal, aki visszafelé egész Los Angeles-ig vitt bennünket, ami vagy vagy 1300 mérföld, közben a roadjaink minden este más városokban csöveztek szarabbnál szarabb utcasorokon... Tudtuk, hogy ha ezt túléljük, minden mást túl fogunk élni. Olyan élmény volt az a turné, ami a kudarcok ellenére csak jobban összerázta a bandát."

Duff, 1988. május

"A bandában mindenki másképp van a dologgal. Én mániákus utazó vagyok, és bírom, nem is szeretek hazamenni, otthon nem tudok mit kezdeni magammal. Axl viszont annyira tudatosan dolgozik saját magán, hogy ha túl sokáig van úton, néha erõsen megviseli. De azért csinálja. Akárcsak én, õ is azt szeretné, ha minden a lehetõ legjobban menne. És amikor az ember szétesõben van valami miatt, nehéz ezt egyenes szinten megtartani. Részemrõl élvezem, én ebben élek, olyan, mintha egyfolytában idõzónákon keresztül repülnék, soha nem tudom, hogy este hat óra vagy reggel hat."

Slash, 1992. május

"Turné közben hozzád vágnak dolgokat, beugrasz a közönség közé, az egész fáradhatatlan, gátlástalan rock'n'roll. Nekem pont ez jelenti az életerõs rock'n'rollt... Ha játszom, ököllel verem a gitárt, koncert után csurom vér vagyok."

Slash, 1989. március

"A bandát nagyon megviselte az ügy (amikor 1988-ban a Castle Donington-i koncert közben meghalt a közönség két tagja). Megpróbáltuk megállítani az õrjöngést, lenn az elsõ sorokban, abbahagytuk a zenét azzal az ürüggyel, hogy szerelést váltunk, hátha lelassulnak. Nem is vagyok egészen meggyõzõdve, hogy a mi hibánk volt. Ha valaki szemtõl szemben föltenné a kérdést, hogy felelõs-e a Guns N' Roses a két srác haláláért, nem merném teljes meggyõzõdéssel azt sem mondani, hogy nem. Nem hiszem, hogy felelõsségre lehet vonni bennünket, de sokáig kéne gondolkodnom, mielõtt válaszolni tudnék. Talán részben felelõsek vagyunk. Végül is a színpadon voltunk, amikor a srácok meghaltak, és ha sohasem lett volna Guns N' Roses, akkor ez a tragédia így biztosan nem történik meg. Nagyon súlyosan nyomasztja a lelkiismeretünket a dolog, és akárki akármit ír a balesetrõl, attól mi már nem fogjuk rosszabbul érezni magunkat. Legyek õszinte? Leszarjuk, hogy a média állandóan bûnbakot akar csinálni belõlünk. A dolog enélkül is örökre kisérteni fog bennünket." Duff, 1989. június

"Legyen kibaszott jó napotok. És ne öljétek meg magatokat."

Axl a Donington-i koncerten, 1988.